Őssz van.
Kitekintve az ablakon, megpillantom a templomot és a lehulló sárga faleveleket.
Csendben, némán de büszkén és tisztelettudóan suhannak le az ágakról. Szemem
tükrében megcsillan a napsugár szikrázó és tiszta fénye. A levegő tiszta, a táj csendes. A távolban madarak törik meg a csend súlyát.
Érzed? Minden nyugodt, halk, néma és álmodozó... Én is álmodozom s kalandozok a hegyek csúcsain, a mezők örökzöld tájain, a nyár szépségén és forróságán keresztül. Csak álmodok és távolodok a valóságtól. Oly könnyű és oly csodás. Az érzések kavarodnak, forróság önt el és nyugalom. Eggyé válok a természettel. A csend nagy súlya és a lélek nyugalma önti el testem minden porcikáját.
Kitekintek az ablakon, a fejemből, a világból. Figyelem az embereket akik rohanva haladnak el az ablakom előtt. Sietnek, de hova? Futnak a mindennapok gondjaival, mennek, törtetnek előre.
És te? Te figyelsz egy percre az életben, a mindennapok szürke mezején, néha megállsz? Elmélázol a tájon, az érzéseiden, a gondolataidon?
Az ablakot kinyitom. A szoba megtelik az őssz illatával. Könnyed s egyszerre nehéz lesz a levegő, mint az elnyilt virág szirmai. Könnyed de mégis nehézkes. A függöny nőiesen táncot jár s a szél elsuhan kacagva az arcom mellett. Itt van, igen itt van. Nyugalom, béka és ártatlanság. Meleg érzések tele szeretettel és gyönyörrel. Testemet forróság és némaság tölti el. Lelkem felszabadul a szél érzetén s én szabadnak érzem magamat, mint a lehulló falevelek az ágról. Könnyedén repülök gondolataim és érzéseim világában. Minden oly tökéletesnek tűnik e pillanatban. De ez csak egy pillanat. Agyam magához tér s kilépek a szép, apró világból. Órámra tekintek. Csak egy perc telt el amióta utoljára itt jártam. Valóság, realitás, igazság, fájdalom és öröm. Szempilláim moccanása ráébreszt, hogy itt vagyok. Újra érzem testemben a vér áramlását, a szievm dobbanásait, a lélegzetemet s ahogy a hideg szél átjárja testemet.
Az ablakot becsukom, a kabátomat felveszem s kilépek az ajtón magam után hagyva a szoba magányát.
